Tipikus maori minta, amely a közösségi házak oszlopait díszíti
Útnak indultunk hát, egyelőre csak karácsonyig teszünk egy kisebb kört az északi sziget legészakibb csücskéig megyünk, közben kitapasztaljuk a kempingezés csínját-bínját.
Aucklandban még megálltunk megnézni a múzeumot, ami aucklandi lakcímmel rendelkezők számára ingyenes és nagyon képletesen mutatja be a maori és a csendes-óceáni szigetek kulturáit, valamint a korabeli európai telepesek életét. A múzeum első emeletén Új-Zéland természeti kincseivel, a másodikon az I. és a II. világháború eseményeivel lehet megismerkedni.
Whangarei
Az első állomás Whangarei volt, a környék egyik legnagyobb városa, de Aucklandhoz képest egy nyugodt kis fészek. A múzeumi kitérő miatt csak estére értünk ide, így egyből kempinghely kereséssel indítottunk. Ezt a Campermate nevű mobiltelefonos applikáció segítségével tettük meg, ami egy kicsit távolabbi jachtkikötő mellé kalauzolt bennünket. Az ingyenes kempinghely valójában egy nyilvános vécé melletti eldugottabb parkoló volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a közelben horgonyzó vitorlásokra. Leparkoltunk és indult a pakolás, ami az elkövetkező két hónapot végigkíséri majd: első lépés a bázisként szolgáló pokróc leterítése, amire utána ráhajigáltuk az összehajtogatott matracot, a párnákat, a hálózsákokat és a bundát. Igen, jön velünk egy bunda is, amit meg a Srác szerzett egy ködös győri éjjelen, ki tudja már hogyan…
Barátosnémmal sanda pillantással méregettük a kétes ruhadarabot az indulásnál, mert a bunda a kézipoggyászban utazott és minden egyes biztonsági átvilágításnál úgy pattant le a bőrönd fedele, mintha bohóc ugrana ki a dobozból és képzelhetitek milyen nehéz volt visszagyömöszölni a helyére! Akkor még nem tudtuk milyen jól fog jönni még a bunda az Új-zélandi időben! Phuket után fáztunk, mint a kivert kutya, nagyon jól esett akkor takarózni vele. Szóval ekkor megszületett a barátság, befogadtuk a bundát és elismertük a létjogosultságát, így a pakolás során már szeretetteli pillantásokkal kényeztettük.
A Whangarei vízesés
Node vissza a kőkemény munkához: a második lépés az ágy összerakása volt. Az ágyunk két falemezből áll, a hátsón négy láb van, ebből kettő rózsaszín, az elülsőn pedig három, mert részben a hátradöntött hátsó ülésen fekszik. Nem bíztunk száz százalékig ez utóbbi ágyrész működésében, ezért hoztunk magunkkal egy 40 centis pótlábat is. Ez nagyon jól jött, ugyanis az első adandó alkalommal megnyekkent a gyanús harmadik láb, úgyhogy azóta szükség is van a pótláb használatára. Karácsonykor a pótláb előlép a harmadik láb szerepébe és vágunk magunknak egy pót-pótlábat mielőtt elindulnánk a déli szigetre.
Ezután már gyerekjáték volt a 150 centi széles matracot bepasszírozni a 138 centis autóba. Az alvás trükkös volt, a két szélső fejjel hátrafelé, míg a középső fejjel az autó orra felé feküdt kb. egy hálózsáknyi helyen. Az első éjszaka nagyon szokatlan volt, kényelmetlen és idegen hangokkal és zörejekkel teli, de mint mindent, idővel ezt is meg lehet szokni.
Whangarei belvárosának látványossága mindössze egy jachtkikötő és egy óramúzeum, így egy rövid séta után úgy döntöttünk, hogy inkább a természeti dolgokra megyünk rá. A város szélén van egy madárkórház az őslakos madarak számára, egybekötve egy kiwi madár rezervátummal és egy skanzennal, ami a korabeli telepesek mindennapjait mutatja be. Mivel a kiwi éjszakai madár, a rezervátum 12 órás csúszással működik, azaz nappal éjszakát imitálnak és fordítva; aki itt szeretne kiwit nézni, a 15 dolláros belépő leperkálása után megteheti. A skanzen ingyenes.
Ezt követően elmentünk az Abbey caves-hez, ami egy három különálló barlangból és a köztük levő gyalogösvényekből álló ingyenes, nagyjából fél napos túra. A hely különlegessége, hogy az első barlangban, az Orange cave-ben lehet világító férgeket látni, ami olyan, mintha a csillagos égbolt alatt sétálna az ember. Állítólag. E helyütt be kell ismernem, hogy mi nem mertünk leereszkedni. Háromszor is nekifutottunk, különböző útvonalakon próbáltuk, de olyan meredek és csúszós volt a barlang bejárata, hogy az inunkba szállt a bátorságunk; lefelé még csak-csak, de felfelé nem tudtunk volna jönni, így szégyen szemre visszabandukoltunk az autóhoz.
A Hundertwasser budi női részlege
A kudarcot enyhítendő, a Whangarei vízeséshez hajtottunk, ami 26 méteres magasságból, a vulkáni láva által kivájt mederből ömlik alá. A vízeséshez vezető út egy kis gyaloghídon át vezet el egy tisztásra, ahonnan tökéletes a kilátás a mesebeli látványra. Itt találkoztunk össze egy walesi fényképésszel, aki már jópár éve Új-Zélandon él, ő mondta, hogy látott már embereket bemászni a vízesés alá. Nekünk sem kellett több, hogy kedvet kapjunk hozzá, a következő pillanatban már vettük is a vízálló dzsekiket és a sziklákon egyensúlyozva megközelítettük a zuhatagot. Csodás látvány tárult a szemünk elé, kicsiny bazalt barlangok és hihetetlenül zöld növénytakaró fogadott minket.
Ezután ismét északnak vettük az irányt és egy rövid pisi szünet erejéig megálltunk Kawakawaban. Érdemes eddig kibírni, ugyanis itt található egy olyan nyilvános vécé, amit Hundertwasser tervezett, aki itt telepedett le a környéken és élete utolsó 30 évét Új-Zélandon töltötte.
A budi az osztrák származású művészre jellemző könnyedséggel készült, nem sok szabályos szegletet és egyenes vonalat lehet látni, ellenben a bohém minták, az egyszerű színösszeállítás és az ablakok gyanánt beépített boros és töményes üvegek kavalkádja mindenképpen megér egy misét, ha arra vetődik az ember.
Kerikeri
Estére megközelítettük Kerikerit és a környéken, a Phuketi erdőnél találtunk kempinghelyet. Az app “low cost”-ra, azaz olcsóra értékelte és így is volt, mindössze 6 dollár/fő/éjszakákért álltunk be a kocsival, árnyas kempinghely, ahol egy iszonyatosan ammónia szagú budi és hideg vizes zuhanyzó jelentette a felszerelést.
A kerikeri missziós ház kertjében
Éppen a budiban uralkodó körülményeket tárgyaltuk meg az első próbakör után ékes anyanyelvünkön, amikor ránk köszönt magyarul egy pár. Áthívtuk őket sörözni a kis táborhelyükre és megtudtuk, hasonló a sztorijuk, mint nekünk: nagyjából 5 év meló után megunták a banánt és megpályázták a Working Holiday vízumot. Így nagyjából 15%-ra emelkedett azok száma, akit ismerünk azok közül, akik idén megkapták ezt a vízumot. És biztos vagyok benne, hogy az arány tovább fog javulni az utunk során.
Reggel sétáltunk egy kört az erdőben, megnéztünk néhány őshonos fát és megölelgettünk egy jól megtermett kauri fát, utána mentünk át Kerikeribe. Mint a környéken a legtöbb település, Kerikeri is az első telepesek és a maorik együttélésének egy aspektusát mutatja be. Itt van Rewa faluja, ami egy maori halászfalu nádkunyhókkal egy folyó egyik partján, átellenben található Új-Zéland legrégebbi kőépülete 1836-ból, ami most szuveníreket árusító boltként és múzeumként üzemel, valamint mellette feszít egy helyes kis kávézó, amibe beülve az egyetemi órák közötti kávézgatások jutottak eszembe a Fővám téri Tandem kávézóban.
Az Opito öböl helyett inkább kiwilesre mentünk az Aroha szigetre
A vacsoránkat és az éjszakákat a tengerparton akartuk tölteni, így kinéztük magunknak az Opito öblöt. Odaérkezve azonban tiltó táblák sokaságával szembesültünk, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a tengerparton a környező házak lakói nyugalmának megőrzése érdekében tilos kempingezni és tüzet gyújtani. A kis gázfőzőnk beüzemelését nem tartottuk a tűzgyújtás kategóriába eső tevékenységnek, de azért nem mertünk megreszkírozni egy több száz dollárra rúgó büntetést, ezért egy öregúr véleményét kérdeztük, aki éppen ott mókolt valamit a parton. Érdeklődésünkre elmondta, hogy valóban nem lehet kempingezni ott, viszont van a közelben egy kempinghely, amit az Opito öbölbeli közösség üzemeltet, nagyon jól felszerelt és még kiwi madarat is lehet látni. Ezek után megkérdezte, hogy ettünk-e már valaha osztrigát, mert ő épp most fogott egy nagy adagot. Nemleges választ adtunk és percekkel később friss osztrigával teli zacskóval, kíváncsian és nagyon éhesen álltunk tovább megkeresni az öreg által javasolt kempinget.
Szálláshelyünk az Aroha szigeten volt, amit csak egy autóút köt össze a szárazfölddel. Az egész sziget természetvédelmi terület, mert a kiwi madár természetes élőhelye. A kemping 20 dollárba került éjszakánként, ezért már kaptunk korlátlan WiFi-t, normális kinézetű vécét és további egy dollárért 5 perc meleg zuhanyt. Egy két nappal korábbi, a szálláshelyről szóló vélemény győzött meg véglegesen arról, hogy ott éjszakázzunk, amiben egy lány azt írta, hogy látott kiwi madarat.
Szálláshelyünk az Aroha szigeten
Fontos dolgok először: kerestünk egy szimpatikus parkolóhelyet se túl közel, se túl távol a szaniter egységektől, majd hozzáláttunk az osztriga elkészítéséhez az öreg utasításainak megfelelően. Eltekintve attól a pici és jelentéktelen ténytől, hogy tovább főztük a szokásosnál, mert nem volt gusztusunk hozzá addig, amíg az állaga egy jól megtermett influenzás takonygombóchoz hasonlított. Közös megegyezéssel megvártuk a gumilabda állagot és rápróbáltunk: az ízét leginkább a tengervízbe áztatott májkrémhez tudnám hasonlítani úgyhogy bármilyen dicshimnuszokat is zengenek érte a sznobok, nekem nem ez lesz a mennyei mannám.
Vacsora után vadászatra indultunk, a cél: meglesni a kiwit. Professzionális felszerelésünk sarokkövét a bunda, egy-egy üveg sör és a piros fóliával bevont törpike-lámpásunk alkotta. Ez utóbbit azért kellett álcázni, mert a kiwi állítólag ezt a fénytartományt nem szúrja ki a kis vaksi szemével. Életképtelen amúgy ez a madár, nem csoda, hogy a kihalás szélén tengődik. Kis csökött szárnyai vannak, hosszú csőre és pufók teste, ami akár rögbilabdánál nagyobbra is megnőhet, barna vagy pöttyös és éktelen hangot hallat. Olvastuk, hogy olyan bamba, hogy ha kiszúrsz egyet, mozdulatlanná dermedsz és vársz, nem vesz észre, mert csak egy dologra képes koncentrálni, a kajaszerzésre, így még akár neki is mehet a lábadnak. Kinéztük az útvonalat a térképen és bevetettük magunkat az erdőbe. Kezdődtek már így hentelős horrorfilmek, de mi ádáz gyilkosok helyett piros fényű lámpák hadával találkoztunk a rengetegben, mindnek a végén egy-egy kiwileső. Annyira nem hülye azért a kiwi, hogy ez a tömeg se tűnjön fel neki, nem csoda hát, hogy egy darabot sem látott senki aznap este az erdő azon szegletében.
Visszamentünk a kempinghelyre és némi morfondírozás után cselhez folyamodtunk: megkerestük a nőstény kiwi énekét YouTube-on, bevetettük magunkat az erdő egy másik félreeső szegletébe, lejátszottuk a hangot és lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy a hím felbukkanjon… De mindhiába. Türelmetlenül körbenéztünk, ekkor döbbentünk rá, hogy elég gyanús kőtömbön támaszkodunk, olyan sírkőszerűn, de felirat nem volt rajta. Utólag derült ki, hogy tényleg sírkő volt, 12 telepest a környéken kinyírtak a maorik, mert a korona által konfiszkált földön letelepedtek és a maorik ezzel nem értettek egyet. Na ez után legyen békés az álmunk!
Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.
let5runaway 